Annahugi volt az első áldozat. Szerettem, amikor a kollégiumból hazaérvén leültem a fotelba, ő meg hozta a párnáját, a mesekönyvet, az ölembe kuporodott, ujját bekapta és már repültünk is.

Azt hiszem édesapa lábikós meséjével kezdődött, meg a diafilm Hófehérkével, amit kívülről tudtam, na és persze A só! Ez utóbbiból szállóige is kerekedett: "Úgy szeretlek mint az emberek a sót, még annál is jobban, csak nem akarlak összeroppantani!" A mese, az olvasott mese, a gyermeki léleknek olyan, mint az étel a testének. Táplál, növeszt, életben tart. Az a gyerek, aki nem jut hozzá, éhezik, nem fejlődik egészségesen. Ha azt halljuk, hogy egy gyereket éheztetnek, felháborodunk, aki ilyet tesz, büntetést érdemel. De ha a lelke éhezik, azt sokszor észre sem vesszük. Eddig azt gondoltam, minden szülőben automatikusan bele van kódolva az "estimese-program" épp úgy, mint a "reggeliebédvacsora-program". Rá kellett jönnöm, hogy csak azokban a szülőkben, akikbe ezt gyerekkorukban belekódolták az ő szüleik. Hálás vagyok, hogy az én szüleim és nagyszüleim ezt belém kódolták. Hogy nem Bruno Bettelheimtől kellett megtanulnom önmagában mit sem érő száraz elméletként. Hogy kaptam annyi hamubasült pogácsát a mesetarisznyámba, amiből jóllakathatom a gyerekeimet.

Hogy ösztönösen tudom azt, hogy a kanapén kucorgós közös olvasásokkal adom nekik a legtöbbet, a "mindent"!