"Az ördög hol lakik?" PDF Nyomtatás E-mail
2009. február 23. hétfő, 14:28


„Nem vagy az anyukám takarodj innen!” – pattognak felém a kemény szavak óvodásom szájából. Jól hallottam? Hogy mondhat ilyet az én „kisbabám” nekem, akit nem is olyan rég még királynőnek tartott? Hogy tud egy négyéves ilyen kegyetlen lenni? Valószínűleg el sem jutott a tudatáig a mondat értelme, és nyilvánvalóan nem előre megfontolt szándékkal „forgatta meg a szívemben a kést”, de akkor is fáj.
A csend és a távolság, egy idő után zavarja, és mintha mi sem történt volna, igyekszik kapcsolatba lépni velem, az anyukájával. De én nem kommunikálok. Nem mintha büntetni akarnám, csupán nem tudom és nem is akarom titkolni szomorúságomat. Dermedtségemet látva megkérdezi:
- Édesanya, miért haragszol rám?
- Inkább szomorú vagyok, nem tudod, miért?
- Azért mert csúnyát mondtam? Bocsánat!

Bocsánat! Ennek a „bűvös” szónak a gépies ledarálása vajon meg nem történtté teszi a rosszat? Elég ennyi az újrakezdéshez? Persze, hogy megbocsátok, de a seb attól még ottmarad! Többről van most szó, mint hogy „kiöntöttem a kakaót, bocsánat!” Hogy értessem meg vele, hogy a szavaknak súlya van? Hogyan hassak a lelkére?
- Tudtad, hogy szavakkal is szíven lehet szúrni a másikat?- kérdem, ő meg néz rám csodálkozva okos barna szemeivel.
- Amikor azt mondtad, akkor olyan érzés volt, mintha kést szúrtál volna a szívembe. Nagyon fáj
.
Átöleli a nyakamat, és a fülembe súgja: bocsánat – de már nem gépiesen. A párbeszéd folytatódik:
- Az ördög hol lakik? – kérdezi
- A pokolban. – vágom rá gondolkodás nélkül.
- És milyen a pokol?
- Nagyon forró! És aki ott van, az nagyon szenved. De ott csak a gonoszok vannak.
- És aki rosszalkodik az még nem gonosz?
- Hát… a rosszalkodás is gonoszság.

Eltörik a mécses:
- Én nem akarok a pokolba kerülni se most, se felnőttkoromban. – mondja sírva. Igyekszem megnyugtatni:
- Tudod, a pokolba az kerül, aki egész életében nagyon gonosz volt. Te jó is tudsz lenni.
- Isten mindig lát?
- Igen, Isten mindig lát. Előlem elbújhatsz, de előle nem tudsz.
- Akkor is lát, amikor rossz vagyok, meg akkor is, amikor jó?
- Így van.
– felelem, és örömmel nyugtázom, hogy a rend helyreállt a lelkében, és köztünk is. Szent a béke.

Az ördög hol lakik? A pokol csak a hivatalos lakcíme, valójában alattomosan vándorol otthontól otthonig. Nem árt résen lenni, ördöginvázió van! Észre sem veszem, hogy szélesre tárom neki az ajtót, meleg vacsorával, és frissen vetett ággyal várom, mintha kedves vendég volna, ő meg cserébe megfúrja az életemet, átveszi az irányítást. Lapátra vele, mihamarabb!

 
"Néni, lehetne röviden?" PDF Nyomtatás E-mail
2008. november 10. hétfő, 21:21

 

Már lassan egy hónapja járunk Benivel Ceglédre, fül-orr-gégészeti kezelésre. Szereti a kis kópé, mert az egész nem fájdalmas, szuper játékok vannak, és a doktor néni nagyon kedves. Ja! És a lényeg: mindig kap gumicukrot, és egy halom dicséretet, hogy milyen bátor, és ügyes. Már otthon érzi magát a rendelőben, sőt, alig lehet rávenni, hogy induljunk már haza. A legutóbbi alkalommal az orvosi vizsgálatra várakozva, mesét nézett a váróban, miután kényelmesen elhelyezkedett a párnás fotelben. Aztán sorra kerültünk és Beni szó nélkül tűrte, hogy a doktor néni belenézzen az orrába, torkába, fülébe, és csendben hallgatta a magyarázatot. Egy ideig... Mígnem egy váratlan pillanatban határozottan megszólalt: "Néni! Lehetne röviden, mert szeretném nézni a mesét!"

 
Kalandozások Erdélyországban PDF Nyomtatás E-mail
2008. szeptember 15. hétfő, 20:53

Utazás, érkezés

Nem állítom, hogy lelkesített az egész napos utazás gondolata, pláne az én ingatag gyomrommal és két kicsivel, de csodás hét volt, teli meglepetésekkel. Az, hogy én az első kisebb buckánál rosszul leszek, szinte magától értetődő volt. Sajnálatos módon a Király-hágóról nekem csak a liftező gyomrom jut eszembe. A gyerekek viszont remekül bírták! Domonkos a mozgó autóban szinte mindig aludt, Beni meg nézelődött, vagy (és legfőképpen) beszélt és kérdezett szokásához híven. Vagy zenét hallgatott: Paff a bűvös sárkányt és Rómeó és Júliát felváltva és oda-vissza, unásig. Kedvenc kérdése: "Mikor érünk oda Erzsi dédimamáékhoz?" kb. ötszázszor hangzott el, durván félperces időközönként, mivel a "sokára" válasz nem elégítette ki, az "estére" mégúgyse. Ha már elindultunk valahára, hát meg is érkeztünk nagy sokára és Dédiék nagy örömére. Nagyon jó érzés megérkezni egy olyan helyre, ahol az ember már a puszta jelenlétével ekkora örömöt szerez. A fiúk gyorsan oldódtak, még Domonkos is, és nem telt bele sok idő, felszabadultan fogócskáztak, bújócskáztak, sétálgattak a kertben. Huncutságukkal és pajkosságukkal pedig egykettőre levették a lábukról dédszüleiket.

Gyilkos- tó csónakból

Beni kérésének nem lehetett ellenállni. Apa dagadó bicepszekkel várta, hogy kezeibe kaparintsa az evezőt, és mintha csak a rutinpályán lenne, ügyesen ellavírozgatott vízből kiálló fenyőfák, más versenyzők, és a sziklafal között - utóbbi mágnesként vonzotta ladikunkat-. Beni egyre a halott pásztorokat kereste a vízben (brrrr...) én meg nem győztem hangsúlyozni, hogy az csak legenda és jobban teszi, ha nyugton ül a fenekén és nem ugrál, különben könnyen haleledel lehet belőle. Igaz halat nem láttunk a tóban, rákot viszont annál inkább! Na és büszke fenyőfákat, amik még a kietlen sziklafalban is képesek megkapaszkodni, jól pédázva ezzel a székely emberek szívósságát, akik bármilyen mostoha körülmények között is büszkén állva maradnak, erősen kapaszkodva az anyaföldbe. Megigézve néztük a tavat méltóságteljesen körülálló, kék-szürke-zöld hegyeket, és Beni azt kérte, otthon majd rajzoljam le neki. Én inkább arra biztattam, figyelje csak jól meg, mit lát, hogy ő is le tudja rajzolni. A csónakból kiszállva betértünk egy sült kolbászos, rablóhúsos ebédre, ami igazán ínycsiklandó volt, de olyan sokára készült el, hogy közben két ördögfiókánk a földön csúszva összeszedegette a fehér, díszítő kavicsokat, és már-már kavics-csatába bonyolódtak. De jó, hogy volt a közelben kirakodovásár!

A Békás-szorost két nap is kevés lenne végiggyönyörködni, főleg, hogy Beni közben még sziklát is mászott, Domi pedig, naná, hogy sosem arra akart menni, amerre mi...

Rokonlátógatóban Sepsiszentgyörgyön

Márta, Ferike és Kriszta mint régi jó barátokat fogadtak bennünket, olyan meleg szeretettel - és levessel -, hogy menten el is felejtettük a háromórás út gyötrelmeit. Beni és Kriszta gyorsan megtalálták a közös hangot, és Domonkos sem volt rest csatlakozni hozzájuk. Az az este felért egy tömény családtörténelem órával. Beni a tőle megszokott nyitottsággal és közvetlenséggel ismerkedett meg Erzsi mama testvéreivel, és édesapa unokatestvéreivel, Domonkos viszont egy idő után már nem tudta hova tenni a sok új arcot, és kétségbeesetten kapaszkodott belém. Huncutságát azért nem tudta levetkőzni, kedvenc kukucs-játékát Albi bácsival is eljátszotta.

Pisztráng, puliszka, havasok

"És ott most van hó?" Nem, nem négyévesünk ismételgette ezt a kérdést, hanem édesapja, aki augusztus közepén mindenáron hógolyózni akart, és a napfényben megcsillanó kopasz-fehér sziklacsúcsokat is hónak vélte. Hát hó nem volt a Fogarasi-havasokban, de cseppet sem bántuk! Szikrázó napsütés, kristálytiszta vizű tó, vízesés, és hegyek, hegyek, hegyek... Olyan igaziak! És mintha a földgolyó összes szépséges tája ide lenne összesűrítve, tömör gyönyör! Ahogy az ember halad felfelé, azt gondolja, hogy ennél szebb már nem lehet, és akkor... Nem csoda, ha legalább két órahosszáig mentünk felfelé, mert minden kanyarban meg kellett állni fényképezni! Éhesek is voltunk már, ebédidő rég elmúlott, de érdekes módon még a gyerekeknek sem jutott eszébe "verni a tányért". Beni és Kriszta kavicsokat dobáltak a vízbe, apa megállás nélkül kattogtatott, hiába mondtam neki, hogy minden pillanatot úgysem tud hazavinni, és Domi édesen nézelődött, meg sétált. Később, amikor a torokszorítóan szép látvánnyal már félig-meddig feltöltődtünk, fogtuk magunkat és leültünk a tó partján egy teraszra, és puliszkát ettünk pisztránggal. Olyan volt, mint egy álom! Jó lett volna ott aludni, és másnap folytatni a töltekezést. Majd jövőre!

Sóbánya

Már indulni akartunk haza, de a sóbányai kirándulás gondolata Erzsi mamáékkal olyan csábító volt, hogy nem tudtunk ellenállni. Ha már voltunk magas hegy tetején, akkor már csak megnézzük azt is, mi van egy hegy gyomrában. Egy gyerekparadicsom! Hatalmas tér hintákkal, homokozóval, még egy sóból faragott szobrokkal díszített kis kápolna is helyet kapott ebben a föld alatti paradicsomban. Beni és Domi hintáztak, csúszdáztak, meg szaladgáltak, na és lufiztak! Kicsi Domi önfeledten kacagva szaladgált az óriási méretű léggömb után, és közben még egy kis barátra is szert tett. Az igazán tiszta levegőn eltöltött órák után jólesően simgatott a meleg napfény, és várt ránk a vásár!

Otthon, édes otthon!

Úgy van ez nálam, hogy amikor ennyire töményen zúdulnak rám az élmények, egy idő után arra kezdek vágyakozni, hogy a kalandjaimat elmesélhessem az otthon maradottaknak. Hogy vigyek nekik egy "darabot",hogy ők is érezzék egy kicsit azt, amit én, meg kicsit irígykedjenek.Smile

A hazafelé tartó út valahogy nem akart elfogyni. Elég hamar rájöttünk, hogy az éjszakai utazást nem nekünk találták ki. A mindig éber családfő feje ijesztően kókadozott a kormány mögött, kénytelen voltam záruló szemhéjaim mögül felocsúdva, kómásan, nyelvtörőket és barchoba kérdéseket kitalálni, nyakat masszírozni, nehogy elaludjon szegény. "Szép város Kolozsvár", de ennyire nem akartam megnézni! Dugóba keveredtünk, aztán rosszfelé kanyarodtunk, így aztán ahelyett, hogy Nagyváradot elhagyva robogtunk volna az édes anyaföld felé, mi még mindig eme "szép" város benzinkútjánál vacsoráztunk.

Azért egyszer csak elértük azt a bűvös határt, ami lehetett még 200 km-re kicsiny falunktól azért mégiscsak az otthont jelentette. Egyszeriben ki is ment az álom a szemünkből, és pikk-pakk már pihe-puha ágyikónkban alhattunk... volna, ha az egész utat végigalvó csemetéinknek nem nyílik ki a csipája egy csapásra, és nem kezdenek el két szólamban üvölteni. Na de ez már egy másik történet!Wink

 

 

 

 

 
Balatoni tekergések PDF Nyomtatás E-mail
2008. augusztus 28. csütörtök, 21:15

Hála kedves barátainknak, akik az idén is rendelkezésünkre bocsátották nádtetős parasztházikójukat, nem maradtunk balatoni kalandok nélkül. És mivel a nyár folyamán megéreztük a családi biciklizés ízét, egy vagány gondolat - no meg némi szerelés - eredményeképpen a cangákat is feldobtuk az autó tetejére. (A cél érdekében még a méretes tetőcsomagtartóról is lemondtunk.) Nem bántuk meg. Az azonban már az első napon világossá vált, hogy a kellemes, tájnéző gurulást eredményező lejtő csak egy bizonyos irányból nézve lejtő, a másik oldalról közelítve kőkemény emelkedő. Namármost: ha teszem azt a szállástól az úti célunkig szinte tekerés nélkül gurulunk és gurulunk, akkor bárki könnyedén kitalálhatja, mit csinálunk visszafelé.( Isteni szerencse, hogy hepe és hupa együtt jár. )

Az izzasztó emelkedők nem szegték kedvünket, mi bizony elkerekeztünk a szomszédos Nádasdy-kastélyhoz, ahol az idegenvezető érdekes, ám hosszas magyarázatát megszakítva, Beni, in medias res közölte, hogy mi a Bettiék házában nyaralunk, és fürdeni fogunk a Balatonban. Okoskánk közlési vágya a későbbiekben sem hagyott alább, így aztán Balatonkenesétől Székesfehérvárig mindenki - beleértve a kalauzt is - értesülhetett róla, hol is nyaral az Anka család.

"A Bettiék háza" és a Balaton közötti 16 km-től először megijedtünk kicsit, de aztán csak fölpakoltuk egy napra való hideg elemózsiánkat, meg persze a gyerekeinket, és nekivágtunk. Édesanya vitte Domikát, aki az első kanyarban elaludt, édesapa vitte Benikét, aki viszont öccsével ellentétben. egyfolytában, megállás nélkül beszélt, és kérdezett. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha a kerekek maguktól gurulnak alattuk, és nem apa kemény izommunkájának eredményeképpen. Aki tekert már hosszú kilométereken keresztül biciklit, és beszélgetett már egy négyévessel, az tudja, hogy ez az a két dolog, amit szinte lehetetlen egyszerre csinálni. Hát apának sikerült! Persze lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy a fentebb említett módon, a hupa valamilyen okból nem akart véget érni, és ez jelentősen csökkentette a tekerések számát. E kellemes élmény hatására a gondoskodó édesapa fejében megfogant a gondolat: visszafelé vonattal megyünk. Később én is beláttam, hogy két gyerekkel a hátunkon képtelenség "megmászni" egy 16 km-es "hepét", így a hűsítő csobbanás után kitekertünk a vasútállomásra, és felgurultunk a vonatra, (szó szerint, mert szerencsére épp olyan fajta jött, amin nem volt lépcső!) ami majdnem hazáig (mármint a Bettiék házáig) vitt bennünket. Szép volt, jó volt, de másnap, pihenésképpen, inkább az autót választottuk, és meg sem álltunk Siófokig, ahol végre találtunk sekély, gyerekeknek való, pancsolós partszakaszt.

Igazán ingergazdag nyaralás volt, garantáltan tespedésmentes. Az öt nap alatt fürödtünk a Velencei-tóban, a Balatonban, kerekeztünk hegyen-völgyön keresztül, még olvasni is tudtam (Wass Albertet!!) a parton, szunyókáló másfél évesünk mellett, miközben édesapa, elsőszülöttünkkel vad vízi csatákat vívott, és ne feledkezzünk meg a naplementéről, amit szinte minden nap megnéztünk. (és lefényképeztünkSmile)

 
Egyensúlyban PDF Nyomtatás E-mail
2008. július 09. szerda, 21:19

 

A kicsi zöld bicikli már két éve szolgálja Benit, aki bizony elég intenzíven használatba vette, amint megkapta azon a fényes, második születésnapon. Először a kosarat övező műanyag elemek törtek le, miután a vad száguldozásnak köszönhetően kölcsönhatásba kerültek kerítéssel, fával, fallal. Aztán a hátsó kereket kellet kicserélni, majd leesett a pedál, a lánc, végül a pótkerekek is megadták magukat, gondolván, vagány tulajdonosuknak már nincs is rájuk szüksége. A szegény járgány közel állt ahhoz, hogy a roncstelepen végezze, ám hála édesapa ügyes kezeinek, a kóbor alkatrészek a helyükre kerülve várták az újabb kiképzést.

Nem telt bele egy nap, csemetém lelkesen rótta a köröket két keréken! Először még be kellett tolni, ezért Ica mama és Kálmi papa lóhalálában vágtatott sebesen suhanó unokája nyomában, hogy ha kell újra lendületet adjon a lelkesedésnek.

 

És ahogy nőtt a megtett körök száma, úgy lett Beni egyre magabiztosabb és ügyesebb. Nem is olyan könnyű ám egyensúlyban maradni, nem dőlni se jobbra, se balra, hanem megtartani azt a biztonságos középső helyzetet! A kitartó gyakorlás azonban gyümölcsöt terem, a siker, a taps és puszik nem maradtak el, és kisfiamat a csalogató lepkeszárnyakon kívül senki és semmi nem tudta rávenni arra, hogy abbahagyja a tekerést, és nem volt erő, ami eltéríthetné útjáról. Egy könnyed libbenés viszont elég volt ahhoz, hogy gyermekem önkívületi állapotban leugorjon a bicikliről, maga mögé hajítva azt, és mindent elfelejtve eredjen a csalfa tünemény nyomába, de kis idő múlva vissza is tért a jól kitaposott útra.

Bár még olykor kacsázik, dől erre-arra, azért egyre jobban megy. És míg Beni két keréken igyekszik egyenesben maradni, Domonkos két lábon próbálgatja, hogyan kell elkerülni az esést és eljutni a célba. Mindketten ugyanazt tanulják: az egyensúlyozás művészetét!

 

 

 

 

 
2008.07.04. PDF Nyomtatás E-mail
2008. július 05. szombat, 16:48
Az első lépések


Pici ujjai szorosan ölelték a kezemet, miközben szeme sarkából nagymamit figyelte, a túlpartot, a hívogató, biztonságot ígérő másik kezet. Menni, vagy nem menni? Állni vagy ülni? A távolság nagy, a nyújtózkodás itt már kevés. Kihívás ez, megoldandó feladat, izgalmas kaland, kockázatos vállalkozás.
Vajon sikerülhet? Mama megfogja a kezem? Ha elesem, segít valaki felállni, vagy nagyon megütöm magam, mint nemrég, amikor legurultam a kanapéról? Hopp, elengedtem! Nem kapaszkodok sehová, egyedül állok! A saját lábamon! Egyedül!!! Naná, hisz ezt már tudom, ezerszer megcsináltam, megy ez nekem, mint a karikacsapás! Na jó, de most hogyan tovább? Biztos, hogy elbír a lábam? A szél is fúj, mindjárt elszédülök! Lássuk csak, egyik láb, másik? Mindjárt ott vagyok, na még egyet, gyerünk! Igen, sikerült, és mama ölelő karjaiba érkezni csuda jó! Hogy mi? Visszafelé is? De édesanya olyan messze van, örülök, hogy egyszer sikerült ez a mutatvány, nem tudom megismételni! Na jó, vágjunk bele, nem olyan nehéz ez, egy kéz itt, egy másik ott? Ja, hogy ezt ilyen gyorsan is lehet, huhú, ezt nézzétek! Megcsináltam!! Ügyes vagyok? Minden bizonnyal, mert mindenki nevet, tapsol és még egy óriási puszit is kapok! Nagy sikerem van, ezt érdemes lesz máskor is megpróbálni!
Az elengedés, elindulás könnyebb, ha van egy biztonságos hely, a megérkezésre.
Domonkos megtette az első, önálló lépéseket!
 
2008.06.23. PDF Nyomtatás E-mail
2008. június 23. hétfő, 00:00

Káosz az asztalnál

Egyre nehezebb vállalkozás "népes", négyfős családunk tagjait egyszerre az asztal köré ültetni. Mert hát Beninek mindig akkor akad valami fontos és halaszthatatlan autóznivalója, amikor nekünk már türelmetlenül korog a gyomrunk, és Domonkos sem az a "kezes bárány" már, aki oda megy, ahová viszem. Mindeddig azt hittem, ezt már nem lehet fokozni: minden egyes étkezés előtt félórás huzavona, könyörgés, hogy "mostmár aztán tényleg gyere enni édes kisfiam, mert elpakolok és éhes maradsz!" Ezen a forró nyárestén kiderült, gyermekeim képesek minden eddigi hisztijüket felülmúlni.

Pedig olyan jól indult, mert édesapa is hazaért vacsorára, ami igazán ritkaságszámba megy mostanában. Az asztal szépen megterítve, roskadásig megrakva minden földi jóval. Benit ez nem hatotta meg különösebben, mert szokásához híven elkezdte az autózós-könyörgős felvonást. Ezt már megszoktuk, úgyhogy leültünk és annak rendje-módja szerint hozzáfogtunk vacsorázni, mert ez mindig serkentőleg hat nagyobbik lurkómra. Most azonban a kisebbik, az ártatlan szemű Domonkos úgy gondolta, itt az ideje, hogy ő is részt vegyen az esti műsorban! A székében ülve hadonászott és mutogatott valamit, ami nem az volt, amit éppen a szájába próbáltam ügyeskedni. Hamar megelégelte, és hogy nyomatékot adjon elégedetlenségének egy határozott szélvihar-mozdulattal lesöpörte az asztalról a bögréjét, aminek tartalma beterítette a követ. (Szerencsére csak víz volt) Erre még a fürdőszobába igyekvő bátyja is felkapta a fejét, és elégedetten állapította meg, hogy "most a Domi a rossz". A "bókot" hallva és megrökönyödésünket látva Domi kb. 2 másodperc múlva megismételte a jelenetet, még szerencse, hogy a pohárból már nem volt minek kiborulnia. Ekkor viszont már én borultam ki, pedig a csúcspont még csak most következett. A fürdőszobából vágtában érkező Beni hátast dobott az öccse által "készített" vizes pályán, és éktelen üvöltésbe kezdett. Miközben "ütődött" fejét kezeltem a hideg fantás flakonnal (jég híján), igyekeztem neki megmagyarázni, hogy a vizes kő csúszik. (Talán kicsit megkésve?) Miközben mindkét gyermekünk bömbölt, az elgyötört, ámde időközben teli hasúvá lett családfő morogva megjegyezte:"Ezért érdemes volt hazajönni!" "Szerinted egyedül ezt hogy bírnám?"-kérdeztem reményvesztetten és leültem vacsorázni.

Kis idő múlva, mikor elcsitultak a kedélyek, és mindkét ürdüngpalánta elégedetten tömte a bendőjét, a nagyobbik somolyogva megállapította: "Most jó nagy hangzavart csináltunk! A Domi meg én! Mind a ketten üvöltöttünk!"

 

 

 
2008.06.18. PDF Nyomtatás E-mail
2008. június 18. szerda, 00:00

Kis kukták

Ki meri azt állítani, hogy a sütés-főzés női munka, és kislányoknak való "játék"a konyhában édesanya keze alatt segédkezni? Kisfiaim hála Istennek fittyet hánynak az efféle elavult nézetekre, őket még érdekli miből és hogyan készül a császármorzsa, a borsóleves, vagy a közkedvelt zabpelyhes keksz. Beni időnként megjelenik és lelkesen kérdezi:"Miben segíthetek?" Én meg, naná, hogy adok neki munkát! Ha épp mosogatok, odahúzza a széket a mosogatóhoz, és elöblögeti az edényeket. Ha tésztát gyúrok, ő sem hagyhatja ki, hogy belenyúljon a ragacsos masszába és csippentsen belőle kóstolót. És mint egy igazi kuktának, van már kisköténye, saját nyújtódeszkája nyújtófával, és pici sütiformákkal.

Ezen a nyári délelőttön, félúton a séta és az ebéd között, sebtiben elkezdtem összegyúrni a nagy sikerű házi ropi tésztáját, amit Stahl Judittól tanultam. Gondoltam, majd gyorsan megsütöm, ha a kölyköcskék végre elaludtak. Benedekem azonban nem maradhatott ki egy ilyen izgalmas akcióból. "Ez mi lesz?"" Én is gyúrhatom a tésztát?" Mivel érdeklődést, munkakedvet elvből nem török le, nem volt mit tenni, kézmosás, szék az asztalhoz, és a sűrű lisztfelhő közepén buzgón nekiláttunk a dögönyözésnek. Nem állítom, hogy a tészta mennyisége nem csökkent jelentős mértékben kiskuktám kóstolgatásának köszönhetően, de végülis csak le kell ellenőrizni a minőséget!

Aztán annak rendje és módja szerint elő kellett venni a nyújtódeszkát is és persze Beni nem felejtette el a formákat sem. Kapott egy darab tésztát, amit szépen kinyújtott és kekszecskéket formált belőle. Közben én is kinyújtottam a saját tésztaadagomat és következett a tojásfehérjével kenegetés, és szezámmaggal szórás mozzanata. És ekkor csatlakozott a csapathoz Domonkos, aki beletenyerelt majd belecsípett a szezámmagos lepedőbe, mert ő tudja, hogy a sütés előtti utolsó fázist is meg kell kóstolni. Ezek után tepsibe raktuk az igazán minőségi, ellenőrzött ropikat és a Beni-féle szezámmagos sütiket, az "oroszlánosat" is, és mire megebédeltünk, pirosra sült valamennyi. Nagyon jól sikerült!

A probléma csupán annyi, hogy mire a sütő kihűlt, addigra a sütiknek már csak hűlt helye volt!Smile

 

 

 

 
2008.06.15. PDF Nyomtatás E-mail
2008. június 15. vasárnap, 21:07
"Almafácska, almafa..."
Nem tudom, hogy én élvezem-e jobban a Ciróka Bábszínház előadásait, vagy a gyerekeim, de teljesen elvarázsolódunk, az biztos!
Ma egy almáskertben jártunk, ahol egy csodálatos almafa négy arcát mutatta meg nekünk, és két kertésze csengő-bongó hangszerekkel, madárfüttyel, énekszóval eldalolta, hogyan lesz a tavaszból nyár, a nyárból ősz, az őszből tél.
Domonkos, édesapja nyakából figyelte az eseményeket nagy komolyan, és főként a fények tetszettek neki. Beni mellőlem, olyan izgalommal, hogy még az ujját is bekapta hozzá. Apának a csilingeléstől könnyezett a szeme, nekem meg attól, hogy olyan szép volt, és úgy éreztem, itt igazán jó gyereknek lenni. A tojást szemünk láttára kirepesztő madárka füttyögetve beszélt a gyerekekhez, az előadás után kivel-kivel személyesen is. Az ősszel leszüretelt almából bennünket is megkínáltak, és a gyerekek labda-almát dobálhattak, szedegethettek a kosárba. Már-már elszunnyadó Domonkosom ennél a résznél feléledt és évezettel gyűjtögette a színes, puha "gyümölcsöket". Fel se tűnt neki, hogy két kézzel fogja a labdát, és közben nem is kapaszkodik. Nagy sikert aratott a színház udvarán lévő óriási krokodil is, aminek hátán Domi a mászást gyakorolta, Beni pedig a szájába dobálta a labdákat.
Színház vagy játszóház? Ez a hely egy bűvöletes mesevilág, ami a gyerekeknek természetes közeg, nekünk, "komoly" felnőtteknek pedig gyógyír és balzsam, amire időről időre szükségünk van.
 
2008.06.14. PDF Nyomtatás E-mail
2008. június 14. szombat, 20:52

Joghurtmanó

Elég volt egy óvatlan pillanat, amikor éppen nem oda figyeltem! Amíg a szobában ágyaztam, Domonkos orvul megközelítette a hűtőszekrényt! Méghogy megközelítette! Egyenesen kirámolta! Mindezt olyan halkan és gyorsan, ahogyan csak egy manó képes! Igen, voltaképpen ez tűnt fel: halkan. Mit csinálhat ez a gyerek, ha ilyen csendben van, és egyáltalán hol? Amikor megláttam, nem tudtam sírjak-e vagy nevessek, úgyhogy inkább lefényképeztem. A hűtőajtó félig nyitva, joghurtos doboz üresen a földön, tartalma szétkenve a kövön, illetve Domi ruháján, lábán, és arcán, a kis manó pedig mutató ujjával gondosan nyalogatta és cuppogta a földről a fehér finomságot. Ezután beletenyerelt és szétmaszatolta, majd mint aki jól végezte dolgát, elégedetten végigsimított a haján.

A kép magáért beszél, de azt azért megjegyezném, igazán örvendetes, hogy nem a mézbort találta meg a hűtőben! Bár ki tudja, lehet, hogy azt egy másik alkalomra tartogatja. Jó lesz nyitva tartani a szemünket, egy manó jár-kel a lakásban!

 
2008.06.13. PDF Nyomtatás E-mail
2008. június 13. péntek, 21:05
Egy esős nap

Mit csinálhat az ember lánya két örökmozgó, hiperszuperaktív csemetéjével, amikor reggel arra ébred, hogy odakinn kotyog az eső, és nem holmi kis záporocska, hanem komoly és kitartó, egész naposnak ígérkező lotyogás? Érdemes kihasználni a szürke és nedves idő előnyeit, főleg ha olyan irígyelnivaló helyzetben vagyunk, hogy nem kell mennünk sehova! Milyen jó is, hogy Benit már nem kell hajnalok hajnalán kirángatni az ágyból és elvonszolni az óvodába, és semmilyen más halaszthatatlan mennivalónk nincs előjegyezve a határidőnaplónkban. Illetve, bocsánat, lett volna egy igen fontos sétánk Vencellel, Alberttel, és Renátával, de ezt inkább elhalasztjuk egy barátságosabb napra. Szóval, ha már úgyis bentragadtunk a lakásban, mért ne ragadhatnánk bent az ágyban is - pattant ki a fejemből az isteni szikra, ilyenkor nem érdemes felkelni, aludjunk amíg bírunk és aztán maradjunk ágyban, amíg a kis menőmanók tűrőképessége engedi, vagyis egyszerűen szólva: tartsuk ágyban őket minél tovább, hogy annál később kezdjék el a szokásos napi pörgést!

Így indult hát a mai napunk: alvás 8-ig, utána ágyban olvasgatás 9-ig. Hurrá, a délelőtt felén túl vagyunk. Reggeli, öltözködési ceremónia 10-ig. Mindjárt itt az ebéd utáni csendespihenő, gondoltam naívan, és azt javasoltam Beninek, hogy amíg én főzök egy gyors leveskét, építsen párnákból és pokrócokból bunkert. Ragyogó ötlet! Kisfiam lelkesen kezdett hozzá az építkezéshez, ám aztán gyorsan föl is adta. "Legurul a párna!"-nyafogta, így hát én is bekapcsolódtam a munkába, megcsillantva mérnöki tehetségemet. Egy szivacs ide, egy paraván oda, pokróc és párnák, és kész is a zug. Teljes siker, Beni szeme ragyogott az örömtől, és ez még azt a kárt is feledtetni tudta velem, amit az időközben kifutott tej és otthagyott leves okozott a gáztűzhelyen. Az alkotás heve ugyanis engem is annyira magával ragadott, hogy tejeslábast, "fortyogó üstöt" szemrebbenés nélkül hagytam magam mögött. Nagyobbik porontyom egyből befészkelte magát újdonsült kuckójába, és ez számomra előrevetítette elkövetkező nyugodt csendespihenőnket. ( Mint utóbb kiderült tévesen!) Bebújtunk, meséltünk, és Beni azt játszotta ő egy katona, akit a többiek otthagytak egyedül a várban, nem sokkal később pedig kijelentette, ő nem is katona, hanem ember! Megebédeltettem hát két kis emberkémet, némi közelharc árán, mert Domi állandóan föl akart állni az etetőszékben, és amikor nem engedtem, megfeszítve hanyatt vetette magát, aztán bebújtunk a kuckóba mesélni. Meséltem és meséltem, az én szememet elborította az álom, a lurkókét, viszont egyáltalán nem, sőt, ők ettől kaptak igazán erőre! Bohóckodtak, nevetgéltek, ördögfiókát játszottak.

Tanulság: ne légy telhetetlen! Ha a gyerekeid reggel sokáig alszanak - és hagynak aludni! - ne várdd, hogy pár óra múlva ismét bedobják a szunyát! Sok lenne a jóból!

 

 

 
2008.06.11. PDF Nyomtatás E-mail
2008. június 11. szerda, 00:00

Egy új kisszék

Domonkos kinőtt a csecsemőkorból, a kisbabám átlépte a kisgyermekkor küszöbét. Beszélget, megérteti magát, föláll, kapaszkodva lépeget - oda, ahová ő akar! -, mert igen, van saját akarata is, amit kőkeményen igyekszik érvényre juttatni, zsiványkodik a bátyjával, Beni minden bohócságra rá tudja venni - és ő is Benit! -, és mivel az okos dolgokban is utánozza testvérét, bizony helye van a kisasztalnál is!

Egy jó ideje már fel tud ülni Beni székére, és érdekli az alkotó munka is, ami az asztalnál folyik. Így aztán egyik nap megjegyeztem, itt az ideje, hogy Domi is kapjon egy saját, különfelmászatú kisszéket! Nem telt bele két nap, apa, az édes, egy hatalmas kartondobozzal a hóna alatt állított haza. Gyermekeink kíváncsian csillogó tekintettel vetették rá magukat a rejtélyes csomagra, és pár pillanat alatt atomjaira szedték: csavarok, fadarabok és szakadt papírdarabok terítették be az étkező kövét. Az okos nagy egyből ki is találta, hogy ez bizony a DOMI SZÉKE, a kicsi pedig elmélyülten rágcsált egy csavarokkal teli zacskót. A kis csapat ezután a családfő vezetésével áttelepítette a zsákmányt a nappaliba, és nekilátott az összeszerelésnek. Előkerült a rég nem látott szerszámosláda és belőle kalapács, fúrógép, csavarhúzó gyerekméretben, hogy kicsinyeink élethűen utánozhassák apa mozdulatait. Beni kalapált, Domi fúrt, aztán Domi kalapált és Beni fúrt, a lényeg, hogy mindig épp azt akarták csinálni, amit a másik. Domonkost persze nem lehetett átvágni holmi játék kalapáccsal, ő biza megragadta az igazit, és azt emelgette több-kevesebb sikerrel.

 


 

A jól összehangolt csapatmunka eredményeképpen a SZÉK percek alatt elkészült, és másnap ki is próbáltatott. A két kis manó remekül eldolgozgat egymással szemben: Beni egyre ügyesebben rajzol (magát is lerajzolta!), Dominó pedig nagy szakértelemmel dobálja szét maga körül a ceruzákat, zsírkrétákat, és mostmár azt is tudom, a hiányzó eszközöket a ruhája alatt kell keresni!Smile

 


 

 

 

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 Következő > Utolsó >>

3. oldal / 4