A távolról sem tökéletes vasárnap PDF Nyomtatás E-mail
2010. november 07. vasárnap, 15:19

Pocsék egy érzés, amikor reggel fölkelek és már tudom, hogy a mai napom főként bocsánatkérésből fog állni. Mert ez a nap szent. Legalábbis azt szeretném, hogy szent legyen. Olyan igazi úrnapja. De egyelőre úgy tűnik, ez csak az álmaimban létezik. Reggel kipihenten felkelek és mosolyogva ébresztem a családom. Előkapom a hűtőből az előző este elkészített joghurtot, és leülök a gyerekekkel reggelizni. (Mert ők persze első szavamra mosolyogva ugráltak ki az ágyból.) Utána szépen, nyugodtan felöltözünk, és senkinek sem kell ötször elmondani, hogy most nem játszunk, hanem készülődünk. A drága férjem eközben kiáll az autóval a garázsból, és beszereli a gyereküléseket. Míg Lucára kabátot adok, ő Domira cipőt, Beni pedig már állig felöltözve várja az ajtóban az indulást. 3/4 8-at harangoznak, amikor bezárom magunk mögött az ajtót...

A tökéletlen való világban ehelyett zsörtölődve ébredek, és enyhén szólva rosszul tűröm, hogy Beni reggeli közben  egyfolytában Domonkost piszkálja, aki emiatt megállás nélkül nyávog. A plafonon vagyok, amikor kakaókészítés közben a középső magzatom azért toprzékol, hogy mindjárt bepisil, de valami láthatatlan erő megakadályozza abban, hogy egyedül elmenjen a megfelelő helyre. Pedig képes rá, tényleg, de ma nem, csakzértsem. Reggeli után a büdösök a legnagyobb lelki nyugalommal nekiülnek legorobotozni és vérig sértődnek, mikor ebben meg akarom őket gátolni. Lucára rámelegszik a kabát, mire Beni elkészül, és valójában 8-at harangoznak, amikor bezárom magunk mögött az ajtót. És borzasztó, hogy nekem kell kimondanom: "Bocsánat, hogy kiabáltam"

 
A barát PDF Nyomtatás E-mail
2010. november 05. péntek, 19:17

Benivel mostanában fogalmazgatjuk, mit is jelent a barátság. Milyen az igazi barát. Az iskolában ezt a "címkét" néha napról napra másra ragasztja. Azért mostmár kezdi kapizsgálni, hogy az igazi barátság  jóban-rosszban való "bajtársiasság". Az őszi szünetben naphosszat Domival volt, és büszkén állapítottam meg, milyen jól eljátszanak együtt. Azt szeretem a legjobban, amikor Beni - olyan nagy bátyósan átkarolja Domi vállát , sétálgatnak a kertben, és közben persze magyaráznak. Inkább Beni magyaráz, Domi meg hallgatja és tanul. És felnéz rá, figyeli, utánozza. Tegnap Beni azt mondta: "- A Domi a barátom." Balzsam a lelkemnek...

Remélem ez mindig így marad.

 

 

 
Meseerdő PDF Nyomtatás E-mail
2010. szeptember 10. péntek, 21:40

A kiscserkész-módszertan legizgamasabb eleme a meseerdő. Ez tulajdonképpen egy erdei akadálypálya meseszereplőkkel tűzdelve. Résztvevőként csak felnőtt fejjel próbáltam, de feledhetetlen élmény volt.Talán nem véletlenül jutott eszembe a nyár végén, miután két nagyobb lélegzetű meseregényt (Pán Péter, Pinokkió kalandjai), és számtalan népmesét "befaltunk" a srácokkal. Én kitaláltam a keretet, a családom nagyszerűen alakította az általam kiosztott szerepeket, a fiaim pedig a népmesei királyfiakhoz hasonlatos bátorsággal vágtak neki a sötét, hideg éjszakának:

 Bevezetés: Az ajtóban egy levelet találunk a fürdés után. „Szerintetek ki írhatta? Találjátok ki!”  No lássuk! (Felolvasom)

Kedves  Beni és Domi!

Sok viszontagságon, és kalandon kellett keresztülmennem, mire megértettem,

hogy a naplopásból, csalásból naphosszat tartó játékból és szórakozásból, bizony nem lehet megélni. Aki mindig a könnyebbik utat választja, az bizony hamar ebek harmincadjára jut és felkopik  az álla. De most már okos gyerek  lettem, és tudom, hogy ti sem szeretnétek úgy végezni, mint szegény barátom, (biztosan ismeritek), aki szamárként kimúlt végkimerülésben. Segítsetek nekem, mert az apukám nagyon legyengült az utánam való folytonos aggódásban, és most iskola után dolgozni járok, hogy megkerssem a betevőnket, és a tejre valót. A tejtől és almától megerősödik,hogy újra szép bábukat farghasson, amit jó pénzért el tud adni a vásárban. Látogassátok meg, és vigyetek neki egy bögre tejet, 3 szem almát, és 4 krajcárt az új kabátjára! Meseország lakói segítenek nektek, csak ne feledjétek: Jótett helyébe jót várj!

Barátotok: Pinokkió

Tarisznyával, zseblámpával elindítom őket. A madárhangot kell követniük. (Madárfüttyös síp) Kézen fogva elindulnak.

 

1. állomás: Anna - Kék hajú Tündér

Meg kell várni, hogy köszönjenek. „Hát ti meg kik vagytok, és mit kerestek ilyenkor az erdőben?” El kell mondaniuk, hogy mi a küldetésük, mit kell gyűjteniük, és segítséget kell kérni. „Rendben van segítek nektek, de válaszoljatok néhány kérdésemre. Először is találjátok ki, ki vagyok én:

Érzékeny lelkű lány vagyok,

Gyerekeken, mint a szitán – átlátok,

Ha rossz vagy, bizony hamar szégyen ér,

(Vigyázz az orrodra, ha füllentenél! )

Én vagyok a Kék hajú Tündér.

„Mondjatok még olyan mesét, amiben tündér szerepel. (Giling Galang)

Jutalmul kapnak egy bögre „tejet”, amit kilötyögtetés nélkül kell eljuttatni a célig.  A csengettyű hangját kell követniük a következő állomásig. A Tündér még figyelmezteti őket, hogy nemsokára találkoznak egy öreg nénivel, akinek így köszönjenek: Adj Isten jó napot öreganyám!

2. állomás: Ica mama - Holle anyó

Köszönés. „Mi járatban vagytok lelkecskéim erre, ahol a madár se jár? Küldetés elmondása, segítségkérés. „Találjátok ki, hogy én ki vagyok?

Párnáim rázom a felhők között,

Hópihe száll az erdők fölött.

A szorgalmasnak arany, a lustának szurok való,

Az én nevem Holle anyó.

„Ti szorgalmasok vagytok-e? Hát akkor szedjétek össze a lehullott almáimat, és cserébe nektek adom a 3 legszebbet!”

A végén Holle anyó is megmutatja az útirányt. a lánccsörgés hangja felé kell menniük.

3. állomás:Apa - Hook kapitány

„Ki bujkál ott a sötétben? Hohó, gyertek csak közelebb barátocskáim! Hadd hallom mi járatban vagytok? Nem tudjátok, hogy ez az én felségterületem?” Küldetés elmondása.

Reppelve: „ Ha csörög a vekker, gondolj rám,

Olyankor nem vagyok én sem nagy vagány.

Azért vagyok ilyen, mert nincs mamám,

A becses nevem: Hook kapitány.”

„Szóval hiányzik még 4 arany igaz? Nem bánom, tiétek lehet, ha megtaláljátok, hová rejtettem!” Megkeresik az elrejtett krajcárokat, Hook pedig megmutatja nekik az útirányt (tábortűz) „Apropó, nem ismertek véletlen egy Péter Pán nevű bajkeverőt? Hol rejtőzködik?”(Vajon elárulják?)

4. állomás: Kálmi papa – Gepetto

A tűz mellett üldögél, és nagyon megörül az érkezőknek. Elfogadja az ajándékokat és meghallgatja a kalandos vándorlás részleteit.


 

A meseerdő varázsát az adja, hogy a sötétben, a petróleumlámpa, vagy gyertya, tábortűz fényében minden olyan élethűnek tűnik, a csengő-bongó hangok elvarázsolják a teret. Hiába krepp-papír a kék haj, olyan, mintha igazi lenne, és mama-Holle anyónak is elég egy kötény és fejkendő, hogy olyan legyen, mintha most lépett volna ki a mesekönyvből. Nem is beszélve apa-Hook kapitányról, akit meg alig akartak felismerni a hős fiaim. A tábortűz barátságos fényénél aztán minden lelepleződött, és a kis vándorok felpróbálhatták a kalóz-szemellenzőt, kalapot, kipróbálhatták a híres kétágú pipát. (Azóta is ezek a kedvenc játékok.) Beni bátran, Domi megilletődve, szó nélkül ment végig, a tábortűznél is csak csendben mosolygott, és még legalább két nap kellett, hogy szavakba öntse az élményt: " Amikor este jöttek Ica mamáék, akkor apa kitette a gumicsónakot és beöltözött kalóznak." Beni viszont még aznap este lelkesen ismételgette: "Olyan szép volt Anna, meg Ica mama, és Apa olyan jól eljátszotta Hook kapitányt, papa olyan volt mint az igazi Gepetto. Úgy szeretem a családomat!"

 

Ez a lapbook remek segítség Pinokkió történetének feldolgozásához. Köszönöm Eszter!



 
Családi kaland(s)ok(k)! – mint a mesében 2. rész PDF Nyomtatás E-mail
2010. július 07. szerda, 14:21
 

Ami a programtervezést illeti, rábíztam a családfőre. Ő vezet, ő kommunikál a térképpel, oda megyünk, ahová visz. Hogy Bözödre mért kell feltétlenül elmennünk, csak akkor értettem meg, amikor a saját szememmel láttam a víztömegből megtörten kiálló templomtornyot, amely szomorúan hirdette az emberi önzés és gonoszság határtalanságát. Csak zötykölődtünk a nyaralókkal tarkított „csónakázótó” körül és képtelen voltam megmagyarázni a gyerekeimnek, miért jó az bárkinek, ha eláraszt egy falut. „A templomhoz mennének?” – kérdezte a bajszos fiatalember, aki mintha a semmiből tűnt volna elő. „Eléggé fenn van a víz, nem lehet közel menni, de megmutatom az utat.” „Mindössze” egy szalmadíszt kellett vásárolnom tőle némi „aprópénzért”, cserébe az információért, és bónuszként még arról is tájékoztatott, hogy visszafelé nem kell újra megkerülni a falut, menjünk arra, a „rövidebb” úton. Aztán eltűnt pont olyan valószínűtlenül, ahogyan előbukkant. Mint a mesében. Az eső eleredt, és rövid időn belül jégzáporrá változva kopogott az autó tetején és oldalán, így hát araszolva elindultunk a „rövidebb” úton. „Anya, félek!”- suttogták nagyszájú, hős fiaim, még jó hogy kéznél volt a vásárfia-furulya.

Úzvölgye elég távoli úti cél volt, de szépnek ígérkezett, és déditata ott volt katona, barakkot is épített ott, egy „zarándokhely”, amit meg kell nézni. Csíkszeredáig zökkenőmentes hegyi szerpentinek, varázslatos panoráma, aztán pedig kicsit zötyögősebb, de száraz utacska a sebes folyású patak mentén kolompszóval, tehenekkel, legelésző lovakkal tarkított hegyoldalak között. „Itt akár meg is ebédelhetnénk!” – öntöttem sóhajba gyomrom üzenetét. Életem párja is valami hasonlót érezhetett, mert nyomban letért az útról. Bár a lányomat követelő disznó nem sietett a segítségünkre, hogy kihúzza elakadt szekerünket a sárból, én mégis a mesében éreztem magam, amikor egy órás dagonya-kerék aládúcolás-huzavona után honnan, honnan nem ott termett mellettem egy vézna, gombászó asszony a két kisgyerekével, és egykettőre kirepítette elgyötört kicsi autónkat a gödörből. „Igazán jó szívvel!” – csak ennyit mondott, és ment tovább, én pedig örültem, hogy legalább egy flaska jóféle tokaji borral, és némi csokival meghálálhattuk segítségüket.

Az már csak hab a tortán, hogy a gyerekeim mindeközben nem az ebédjüket követelték, hanem furulyázva-mókázva egymást szórakoztatták a hátsó ülésen. Mint a mesében…

 

 

 

 
Családi kaland(s)ok(k)! - mint a mesében PDF Nyomtatás E-mail
2010. július 07. szerda, 11:25

 

Nem csak azért vágunk neki évről évre, egyre növekvő gyerekszámmal ( 1, 2, 3) a több, mint 600 km –es útnak, mert az út lélegzetelállítóan gyönyörű, a hegyek nagyok, és a pici székely faluban még ma is úgy beszélnek, és úgy főzik a puliszkát, mint a mesében, hanem azért, mert az út végén, a Nyárád folyó partján a dédik várnak bennünket, akik számára a legnagyobb érték a család, és nem kevesebb, mint 11 dédunokát tartanak számon…

 

Mindig is tudtam, hogy nem wellness hétvégére megyek, (bár az igazat megvallva, fogalmam sincs, az milyen.) viszont lesz gémes kút, lavórban fürdés, és baromfiudvar a gyerekek örömére. Azt azonban még legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy a legutóbbi utazásunkra minden túlzás nélkül kiragaszthatom a „ Családi kalandtúrák Székelyföldön” emblémát. (És nem csupán arról van szó, hogy a marosvásárhelyi játszótéren a fiam kedvenc játéka a kötélpálya volt…)

Ha az ember elindul egy 6, 3, éves, 4 hónapos csipetcsapattal egy ekkora útra, nem árt, ha kötélből vannak az idegei, keze ügyében a kekszes doboz és a vizes flaska, a gyerekek keze ügyében a gondosan összekészített úti kincses zsák apró játékokkal, ceruzákkal, notesszal kinek-kinek személyre szabva, a CD lejátszóban a Paff a bűvös sárkány, a csomagtartóban jó pár váltás ruha és gumicsizma, a hűtőládában pedig egy napi hideg élelem összedarabolva!

Az sem árt, ha apuka szenvedélyes és rutinos autóvezető, aki szót ért a GPS-szel, anyukának pedig hegyi utakhoz edzett gyomra van (néhány homeopátiás bogyó csodákra képes).

Az évek során arra is rájöttem, hogy nem árt az agyamat utazás üzemmódba programozni: az órát itthon hagyni, elfelejteni a napirendet, belenyugodni, hogy a gyerekek esznek, ha éhesek, és alszanak, ha elfáradnak csak így ala nature, továbbá nem tervezni túl sok programot, (odaérünk, amikor odaérünk, azt nézünk meg, amihez mindenkinek kedve van, és a legkisebbnek is van rá kapacitása.) Összességében: átgondoltan felkészülni arra, amire lehet, és elfogadni, hogy mindenre nem lehet felkészülni. Így indultunk neki, és nagyképűség nélkül állíthatom, van annál nagyobb kaland, mint hogy a legkisebb teli bugyorral üvölt a városi csúcsforgalomban, miközben a GPS arra biztat: Fordulj vissza, ahol lehet!, és van annál rosszabb, mint hogy az ember nem alhat a saját ágyában.

Amikor egy elhagyatott hegyi úton egyik pillanatról a másikra úgy zúdul a jég az autóra, hogy ki sem lehet látni belőle, vagy éppen térdig süppedsz a sárban, miközben az elakadt járművedet igyekszel visszaterelni a helyes útra, akkor rájössz, hogy sokkal többet bírsz, mint hinnéd, és arra is, hogy nem csak a gyerekeknek kellett volna gumicsizmát hozni…

(folyt. köv.)

 

 
A szuperanya-robot PDF Nyomtatás E-mail
2010. június 18. péntek, 13:32

 

Először csak a cipőt nem találtuk, aztán a táskát, végül a gyerekeimet is elvesztettem. Akkor már sikítottam, de senki nem hallotta. Beni folyton elesett a biciklivel, ezért álltunk meg pihenni az apácáknál. A hatalmas területen mindenki mosolygós volt és vendégszerető és nem tudtunk szabadulni, mert valami mindig eltűnt…

 

Eltörik egy pohár…jön egy rossz álom, és ziláltan, fáradtan arra ébredek, valami nagyon nem jó. Bámulatos tempóban ugyan, de rossz irányba száguldok. Mert nem tagadom, eszeveszetten jó érzés, a kölyköknek énekelve, fél kézzel kigyomlálni a kertet, a másik féllel leszedni a szamócát miközben az ebéd már ott rotyog a gáztűzhelyen, és nagyszerű, amikor a villám-alapos takarítástól lihegve mosolyogva veszem tudomásul, hogy a fiaim helyett két tetőtől-talpig sáros kismalac rohangál sivítozva a ház körül, de vajon normális ez? Szuperfeleségnek, szuperanyának, szuperháziasszonynak lenni egy személyben igazán felemelő érzés, még ha rajtam kívül más nem is veregeti meg a vállamat, de szükség van erre? Egyáltalán vállalható mindez, ha az ember ember, és nem robot? Lekvárt főzni, és házi sütit sütögetni nagyon jó, mert elégedetten nyugtázhatom, a gyerekeim a legjobb táplálékot kapják. Lelkesít a tudat, hogy a gyönyörű kertben fogócskázva, homokozva, mókázva igazi gyerekparadicsomban élhetnek, és én magam vagyok az, aki labdázhatok, bújócskázhatok, barkácsolhatok velük, hogy én olvasom az esti mesét. Abban ugyan már kételkedem, hogy épelméjű vagyok, amikor éjfélig varrom az ujjbábokat a másnapi kerti parti versenyjátékaihoz, de látva a csillogó szemeket, és a fiam büszke tekintetét, megnyugtatom magam. Újabb vállveregetés. És a lendület valameddig elég. De mivel emberi anyagból gyúrt nő vagyok, egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor rá kell döbbenni: saját határaimnak rohantam neki: kész, kifújt, ennyi vagyok, ennyivel kell beérnem. Vállveregetés helyett elkeserít a tudat: egy kicsit elfáradtam. Egy kicsit „eddig, eddig vagyok”. Te jó ég! Hiszen Isten is adott magának 6 napot a teremtésre, én mért akarok ennyi mindent belezsúfolni egy napba? Amikor elfogy a türelem, a lelkesedés, az erő, akkor rendszerint eltörik egy pohár… 3 gyerek üvölt torkaszakadtából egyszerre, meztelenül az elázott fürdőszoba közepén, miután az óvodás belepisilt a fürdővízbe…

És mint amikor felkavarják a kávé aljáról a cukrot, először minden zavaros lesz, aztán meg minden a helyére kerül. Pont oda, ahová kell. A teljes kétségbeesésbe zuhanás határán rájövök, a türelmes, szeretetteljes leszek napi parancsát talán magamon is elkezdhetem.

Még jó, ha mindehhez elég egy törött pohár, egy rossz álom…

 
Varázskendő PDF Nyomtatás E-mail
2010. június 03. csütörtök, 12:04

Úgy kezdődött, hogy erősen megtetszett ez a természetes anyag, ez a könnyed egyszerűség a benne rejlő sokféle lehetőséggel. Vagánynak és divatosnak találtam, és alig vártam, hogy kipróbálhassam elsőszülöttemmel.

 

 Lépten-nyomon megállítottak, ahogy végigsétáltunk a téren, hogy megcsodáljanak, gratuláljanak, és minden szembejövőből előcsalogattunk egy mosolyt. Persze ez főleg neki szólt, a kis kendőlakónak, aki épphogy megszületett, ebben az anyaszív közeli biztonságos burokban érezte magát a legjobban.

 

 

Akkor is, amikor oltást kapott. Naphosszat sírt, és már én is, annyira sajnáltam, amikor eszembe jutott a kendő: magamra ügyeskedtem, ő szorosan hozzám simult, végre elaludt.  Csend, nyugalom, babaillat, babaszuszogás. Úgy éreztem, ez maga a mennyei harmónia. Később, ahogy egyre jobban érdekelte a világ, már nézelődött, és bárhová elmehettünk így: kirándulni, hegyet mászni, még vízi biciklizni is. Amikor már tipegő volt, a hátamra kötve utazott a hosszabb túrákon. A középsőt mozgásterápiára hordtam, és A kendő azt is végigkísérte, mivel a buszra fel, buszról le tortúrája, így jelentősen leegyszerűsödött: maradt két szabad kezem kapaszkodni.

 

 

Most, harmadszorra is úgy érzem, ez a leheletkönnyű szőttes anyag elengedhetetlen kelléke babás mindennapjainknak. Szerelmünk első számú gyümölcse lelkesen magyarázza a rajzát, és vérig sértődik, ha elveszem róla a tekintetem, ami viszont elkerülhetetlen, ugyanis a középső gyümölcs nyafogva hozza a zokniját, hogy segítsek neki felhúzni, a harmadik bimbócska pedig éles „vá” hangokkal adja tudtomra, hogy unja már a kiságyat, és legyek szíves azonnal felvenni. Számba harapva elfojtok egy sikolyt, és előkapom a jó öreg hordozókendőmet. Gyakorlott mozdulatokkal magamra kanyarítom, belebugyolálom a pici babámat, és mire szememet szigorúan a rajzra szegezve felhúzom a zoknit, már alszik is édesdeden, szorosan hozzám bújva. Elégedetten sóhajtok. Rendet raktam…és kiporszívóztam, elkészítettem a reggelit, ebédet, vacsorát, a nagyfiam szülinapi tortáját, énekeltem, játszottam, meséltem, és még a kétbetűs kitérőre is eljutottam.

 

 

Mindent számba véve, a legnagyobb túlzás nélkül állíthatom, a KENDŐ szinte minden helyzetet megold. Csupán egyet nem képes: amikor az ovis-jelölt, pelenka nélküli csemete nemes egyszerűséggel - kétszer egymás után – bekakil. Akkor nincs mit tenni, marad a SIKOLY. Amolyan igazi, mélyről jövő, kendőzetlen anyai sikoly. Szájba harapás nélkül…

 

 
"Hajnalonta engemet, gerle - galamb költöget" PDF Nyomtatás E-mail
2010. május 10. hétfő, 20:17

Nem kis kihívás minden reggel életet lehelni egy manócskába, és egy morgós maciba. De sikerült, új egyéni csúcsot állítottam fel a reggeli ceremóniák, és óvodába érkezés anyaolimpiai számában: másfél óra alatt képes vagyok három gyereket gatyába rázni, és 8 órára a "kacsalábon forgó palotába" szállítani. (Persze csak az egyiket hagyom ott) Nos, mindössze fél órára van szükségem, hogy magamba töltsek egy jókora adag lelkesedést, egy dupla adag jókedvet, felébresszem magamban a szunnyadó gyermeki énemet, és belevessem magamat a reggeli szertartás magával sodró, lendületes forgatagába, ami egy pörgős nap után az esti szertartásba torkollik. És miközben a gyermekeimre ásítozó ágyak mellett előadom vérpezsdítő magánszámaimat, magam is életre kelek, manócska és macika pedig úgy ugrálnak ki az ágyukból, mintha rugó lenne a lábukban. Íme a mesterien kidolgozott és gyakorlatba ültetett stratégia jól megérdemelt gyümölcse.

Amikor a babakocsiban békésen szemlélődő - vagy éppen üvöltő - két hónapossal, a babakocsin potyautasként utazó három évessel, és a mögöttem minden egyes fűszálnál leragadó féligiskolással a gyermeknevelő intézmény felé loholok, tényleg úgy érzem, egy verseny résztvevője vagyok, ahol a tét saját önbecsülésem: képes vagyok három gyerekkel is odaérni időben bárhová? Ha elkésünk, órákon keresztül motoszkál bennem a kérdés: jó anya vagyok, ha a gyerekemet képtelen vagyok eljuttatni az előírt időben az előírt helyre? És ha ugyan odaér időben, de fáradt, éhes, vagy rosszkedvű?

Ha minden összejön, és 8 óra előtt két perccel, vidáman csevegve begurulunk az óvoda kapuján, a nap süt, a madarak énekelnek, akkor előfordul, hogy olyan merész gondolatom támad, hogy három gyerek nem is sok...

 
Luca-Vica érkezése PDF Nyomtatás E-mail
2010. március 15. hétfő, 20:42

Beni már javában horkolt az ágyában a szokásos esti szerenád (altató énekek: Este jó…, Erdő mellett estvéledtem, Altató, Csillag az égen, Ültem ringó…) után, és Domonkos is elindult már az elalvás útján, én pedig éppen csak szusszantam egyet a szokásosnál is zűrösebb este után, amikor éles fájdalmat és egy pukkanást éreztem, majd azt, hogy elfolyt a magzatvíz. „Szívem!”- kiáltottam kissé ijedten, és a „Szívem”, akivel épp most készültem kibékülni egy kisebb összezördülés után, meghallva a tényállást izgalmában fel-alá kezdett rohangálni, mint pók a falon. Valami ősrégi szülésfelkészítőn hallotta, hogy ilyenkor nem szabad felkelni, nem engedte, hogy elmenjek letusolni és összepakolni. „Hívd fel Kálmi papát, hogy jöjjön el a gyerekekhez! Nem, majd inkább én, hozd ide a telefonomat!” „Hívom a mentőket! Vagy ne?” „Nem tudom, de hozzál egy törölközőt alám, és készítsd össze a papírjaimat!” „Mindjárt csak hívom a mentőket!” „Ne, előbb hozd el Kálmi papát, a gyerekeket nem hagyhatjuk itt egyedül!” „Hol vannak a papírjaid?”

Erre az izgatott tesze-toszaságra persze Domi szeméből is kiment az álom, és ő meg izgalmában egyfolytában csak mosolygott, ölelgetett és puszilgatott, és azonnal fölfogta, hogy „most fog kijönni a Lusza baba” De ehhez most be kell mennem a kórházba!- magyaráztam neki. „Jönnek értem a mentős bácsik, és elvisznek a kórházba! - igyekeztem felkészíteni. Ő meg csak egyre azt hajtogatta: „De ilyenkor már zárva vannak a boltok!” Nem értette, mi a csudának akarok én ilyen későn bárhová is menni, miért nem jöhet ki a Lusza baba itt, az ő ágyán.

11-kor már a kórházban voltunk (útközben végig a rózsafűzért imádkoztam, ez eddig is mindig „bejött”, nem engedte, hogy eluralkodjon rajtam a pánik.). A fájások is gyorsan jöttek maguktól, nem kellett infúzió, és egyre erősödtek. Közben két angyali szülésznő serénykedett körülöttem, és a drága jó uram, aki izgalmában iszonyú blődségeket zagyvált össze, de ezt már megszoktam tőle. Szerencsére felállhattam az ágy mellé, és ez felgyorsította az eseményeket. Aztán a fájdalmak csúcsán eljött az a pillanat, amikor azt mondtam, csak egyszer jussak ki innen, többet nem jövök ide, az biztos. Pedig harmadszorra is ugyanolyan meseszerűen csodálatos volt az a pillanat, amikor a hasamra tették azt a kis magzatmázas lényt, aki eddig bennem lubickolt, és aki minden fájdalmat feledtetni tud.

 
Domonkos 3 éves! PDF Nyomtatás E-mail
2010. február 21. vasárnap, 20:09

Hamvazószerda volt, és úgy terveztem, Benivel elmegyünk a reggeli misére.... Hát nem mentünk. Helyette Domonkos érkezett rohamtempóban. Azon a napon megváltozott az életünk: elkezdődött a négytagú Anka család élete. Ennek pontosan 3 éve...

Amikor megkérdeztem, mit szeretne születésnapjára, mindig ugyanazt felelte: autós tortát. "És még?"- kérdeztem. " Autós tortát!"-jött a válasz. A döbbenetes az, hogy, tényleg nem akart mást. Tökéletesen elégedett volt, amikor kitettem elé az autós tortát a 3 gyertyával, és már Erzsi mama Thomasos tortája is bónusz ajándéknak számított. Hát még amikor egyik csomag jött a másik után: Domi mindegyiknek egyenként örült, nem győzte mondogatni: "Az enyém!" És közben az arca mindig másképpen fejezte ki az örömöt és lelkesedést. Elképesztő, mennyiféle arca van!

Egyébként Domonkos hihetetlenül sokat fejlődött az elmúlt hónapban. Karácsonykor még nem gondoltam volna, hogy a születésnapjára ilyen kis óvodássá válik: határozottan rálépett a szobatisztaság felé vezető útra, igaz néha még visszafordul, de azért ez már így is biztató. Mindent egyedül akar csinálni: öltözik, vetkőzik, fogat és kezet mos, kiveszi a porszívót a kezemből, és a konyhában is a fakanalat. Ugrál, szaladgál,pedig 1 évesen még kezelésre hordtam, hogy elinduljon és másszon! Bújik hozzám, simogatja a hajam, és udvarol: "Szeretlek édesem, angyalka vagy!" Hogy fogom elviselni, amikor ezt majd nem nekem mondja?! Utánozza a bátyját, bohóckodik és hisztizik! És magyaráz, egyre többet. Idegenek előtt sokáig nem szólal meg, amikor Ica mamával volt az iskolában egy délelőtt, még enni sem mert. Pedig fújja a mondókákat, versikéket és énekeket, amiket itthon mondogatunk nap mint nap. Elmélyülten és kitartóan épít, és mókol sokáig csöndben, magában. Közben néha suttogva énekel. Reggel szinte mindig mosolyogva ébred és rögtön kéri a joghurtját.( A házi, gyümölcsöset.) Szereti a májkrémet, főleg ha apa katonázza, és a csokit.

Ő a mi Domonkosunk. És ma 3 éves lett!

 
Rohanás PDF Nyomtatás E-mail
2010. február 21. vasárnap, 09:57

8 előtt öt perccel apa még halálos nyugalomban szereli a gyereküléseket, Beni éppen ekkor kezd rá a "szorít a cipő" kezdetű hisztijére, én pedig lógó nyelvvel, a rohanás fáradalmaitól lihegve, cseppet sem nyugodtan igyekszem neki megmagyarázni, hogy a csizmáját, amiben tegnap a sarat túrta, nem volna ildomos felvenni a szentmisére. Egyébként meg Krisztus is szenvedett értünk, még sokkal jobban, és hiszti nélkül, úgyhogy ezt a kicsit ő is túl fogja élni. Mindeközben Domonkos az egyetlen, aki megőrizve lelki nyugalmát, már kb. fél órája, indulásra készen, kabátban, cipőben türelmesen várja, hogy végre elinduljunk. Ez meg is történik 8 után 3 perccel, és amíg végigszáguldunk a falun azon töprengek, miért nem bírunk sehova odaérni időben.

 
Ruha teszi az embert... PDF Nyomtatás E-mail
2009. október 26. hétfő, 14:32

Legalábbis ami az én ötesztendős fiúgyermekemet illeti. Az öltözködés ugyanis az életünk egyik központi kérdése, át- meg átszövi a napunkat: a reggeli ébredés utáni nyűgös állapotban egyáltalán nem mindegy, milyen „jelmezt” húz magára a kislegény, délután persze váltani kell, hiszen ő most éppen Pityke őrmester, következésképpen a reggeli „pókembercsíkos” fölső már nem lesz jó, az esti mese előtti fő napirendi pont pedig a „minek öltözzek holnap?” mélyreható megválaszolása.

És miután áttekintve az óriási választékot, (a hasonló korú fiúgyermekekkel rendelkező ismerősöknek köszönhetően a párizsi dámák is megirigyelhetnék kisfiam gardróbját) figyelembe véve a másnapi várható időjárást és programokat, Beni szigorú ellenőrzésem mellett, alaposan átgondolva kiválasztotta a viselendő darabokat, azzal a jóleső érzéssel térhetek nyugovóra, hogy a reggeli öltözködési hiszti végre elmarad. Csakhogy a fránya ruhákon az éjszaka rejtélyes módon, maradandó változások mennek végbe: a gatya szűk (vagy bő), a zokni szorít, a nadrág béna, a trikó minek, azt meg hogy képzelem, hogy őurasága felveszi azt a pólót, mikor az nem is vagány. Az időjárás zordabbá válásával növekszik a ruhadarabok száma és ennek megfelelően a dühkitörések száma is hatványozódik. A hideg novemberi reggeleken jár egy hiszti a harisnyának, ami csak a lányoknak van, és egyébként is elviselhetetlen, hogy hozzáér az ember lábujjához, egy másik a pulóvernek, ami lépés közben birizgálja a combot, és még egy a sálnak, ami meg egyenesen fojtogat. Azt már szerencsére tapasztalatból tudom, hogy kabátból minimum három választási lehetőséget kell felkínálni, ha biztosítani szeretném a „nyugodt” indulást. Sajnos az már csak a biciklin ülve derül ki, hogy a cipzár alja ütemesen veri a térdet, a teteje meg súrolja az állat. A cipőfűző persze folyton kioldódik, és különben is „miért ezt kellett felvenni, amikor a szandál sokkal kényelmesebb?”. Ennél a felvonásnál, kesze-kusza idegszálaim közül kikandikálva már azt sem tudom, hogy tragédia, vagy komédia-e inkább az előadás, aminek részese vagyok, de azt megállapíthatom, hogy drágalátos magzatomnak vagy melegebb éghajlatra kellett volna születnie, (bár attól tartok, még a fűszoknya birizgálását is képtelen lenne elviselni) vagy keresnem kellene egy ügyes varrónőt, aki olyan ruhát tud készíteni, ami sehol sem ér hozzá az emberi testhez, mégis melegít.

Sorsom reménytelenségét fokozza az a tény, hogy egyelőre még csak a tél felé haladunk, nem kifelé belőle, úgyhogy azzal sem nyugtathatom magam, hogy „ez már csak jobb lesz”, és a fenti történetet szorozva kettővel (ugyanis kettő ilyen „ruhaellenes” fiúmagzatom van) belátható, hogy kemény reggeleknek nézünk elébe, hacsak ki nem ötlök valami öltözködési praktikát! Várom az ötleteket…

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 Következő > Utolsó >>

2. oldal / 4