A távolról sem tökéletes vasárnap PDF Nyomtatás E-mail
2010. november 07. vasárnap, 15:19

Pocsék egy érzés, amikor reggel fölkelek és már tudom, hogy a mai napom főként bocsánatkérésből fog állni. Mert ez a nap szent. Legalábbis azt szeretném, hogy szent legyen. Olyan igazi úrnapja. De egyelőre úgy tűnik, ez csak az álmaimban létezik. Reggel kipihenten felkelek és mosolyogva ébresztem a családom. Előkapom a hűtőből az előző este elkészített joghurtot, és leülök a gyerekekkel reggelizni. (Mert ők persze első szavamra mosolyogva ugráltak ki az ágyból.) Utána szépen, nyugodtan felöltözünk, és senkinek sem kell ötször elmondani, hogy most nem játszunk, hanem készülődünk. A drága férjem eközben kiáll az autóval a garázsból, és beszereli a gyereküléseket. Míg Lucára kabátot adok, ő Domira cipőt, Beni pedig már állig felöltözve várja az ajtóban az indulást. 3/4 8-at harangoznak, amikor bezárom magunk mögött az ajtót...

A tökéletlen való világban ehelyett zsörtölődve ébredek, és enyhén szólva rosszul tűröm, hogy Beni reggeli közben  egyfolytában Domonkost piszkálja, aki emiatt megállás nélkül nyávog. A plafonon vagyok, amikor kakaókészítés közben a középső magzatom azért toprzékol, hogy mindjárt bepisil, de valami láthatatlan erő megakadályozza abban, hogy egyedül elmenjen a megfelelő helyre. Pedig képes rá, tényleg, de ma nem, csakzértsem. Reggeli után a büdösök a legnagyobb lelki nyugalommal nekiülnek legorobotozni és vérig sértődnek, mikor ebben meg akarom őket gátolni. Lucára rámelegszik a kabát, mire Beni elkészül, és valójában 8-at harangoznak, amikor bezárom magunk mögött az ajtót. És borzasztó, hogy nekem kell kimondanom: "Bocsánat, hogy kiabáltam"

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés